Legyél megfigyelő is

Mindenről van saját elképzelésem, vannak válaszaim és ötleteim. Bármilyen fura is, van amikor erre senki nem kíváncsi, sőt egyáltalán nem díjazza ezt az attitűdöt :DDD Vajon mindig meg kell ezeket osztani? Azt hiszem csikó korában két féle ember létezik. Aki mindent kimond és aki semmit. Végletes bakfisok vagyunk, időbe telik míg felismerjük bizonyos helyzetekben mennyire fontos megszólalni vagy épp hallgatni. Lassan rá kell jönnöm, én az esetek legnagyobb többségében még midig többször nyitom ki a számat, mint kéne. Azonnal reagálok, nincs számolás, nincs nagy levegővétel, csak jön ami a csövön kifér. Meggondolatlanul. Amióta az eszemet tudom így van ez, rengetegszer keveredtem fura, nem kívánt és elkerülhető negatív szitukba emiatt. Mégsem bánom, hiszen ez egy tanulási folyamat. Ez az én gyenge pontom, az újra vissza-visszatérő feladat. Megtanulni hallgatni és csak akkor szólni amikor érdemes. Szóval végletesség.

A fejembe vettem, hogy akkor is megzabolázom magam és leszokom a nagyszájúságról, mézes leszek és mázos, nem pofázom se bele se vissza senkinek, akkor se, ha az idegeimet szaggatja szét és felrobban az agyam az önérzetem, a logikai gondolkodásom vagy bármi. Sikerült ezt olyan tökéletessé fejlesztenem kevesebb, mint egy év leforgása alatt, hogy gyakorlatilag fát lehetett volna törni a hátamon. Bármi történt, bármi zavart vagy épp nem értettem egyet én bizony csöndben voltam és mosolyogtam veszettül. Akik igazán ismernek azoknak nem kis meglepetést okoztam ezzel, de érezték is, hogy ez bizony így nem lesz oké… Egy ideig vidáman nyugtáztam, nincs konfliktus, nincs még egy egészséges vita sem, amit szerintem amúgy elengedhetetlen.

Szóval gyakorlatilag kivetkőztem magamból, és hiába maradtam csendben, ami ki nem jött, az belül szépen megmaradt és mint minden jól ki nem eresztett apró feszültség, szépen duzzadt odabenn. Amikor bent már szűkös volt a hely, mi más történhetett volna, mint a hozzám közelálló emberek baszogatása. Meg nekik ugye vissza lehet szólni bármire, lehet rájuk csúnyán is nézni, mint egy 5éves kisgyereknek aki épp nem kapja meg amit abban a percben kitalált. Azaz valahogy mégiscsak kipukkadt a lufi és ugrottam mindenre, kedvemtől függően, de általában azonnal, még akkor is amikor belül éreztem, itt most jobb lenne csendben lenni.

Cserébe az ismerősi viszonyban maradt a vigyor és a higgadtság látszata. Annyira későn fogalmazódott meg bennem mindez, hogy úgy éreztem itt már nem vagyok képes határokat felállítani; vagy zúdítom a mondanivalóm azonnal, ha épp van, de akkor az kemény lesz és nem biztos, hogy azt a célt éri el a dolog amit én szeretnék, sőt…

Mindig az arany középút Klisé vagy nem, minden hiába tényleg így van ez. Ezt kutatjuk, ezt keressük mindig, és végletek nélkül nem tudnánk, még csak a közelében sem lehetnénk az arany középútnak. Kellenek tehát a végletek. Nem sajnálom semmiféle próbálkozásom, hiszen a határaim feszegetése nélkül, nem jutnék egyről a kettőre. Az közel sem biztos, hogy egy „kaland” alatt megtanultam a leckét, mert ez a téma tényleg kemény dió az életemben. Mindenkinek megvannak a hosszabb harcai magával. Végül az élet is megmutatta, merre induljak és mennyire nem a javamat szolgálja ez a véglet illetve, hogy ezzel én sem vagyok képes mások javára lenni. Tehát ez a vár sikeresen összedőlt. A megtanult leckék alapján épülhet a következő. Számomra ez maximálisan olyan feladat az életben, ahol hiába kapok tanácsokat, addig megyek amíg a saját kardomba nem dőlök. Amíg a saját bőrömön meg nem tapasztalom mindezeket. Hiszem, hogy mindenkinek megvannak az életében az ehhez hasonló harcok, feladatok önmagával. Éppen ezért nem foghatjuk fel ezeket negatívumként, ezek hozhatnak igazán tapasztalatot és változást az életünkbe.

Felismerni, cselekedni, megfigyelni azok hatásait. Majd a kör folytatódik és minden alkalommal lehetőségünk van az előzőkből tanulva haladni. Egy percig nem gondolom, hogy ezek után minden helyzetben tudni fogom mikor legyek megfigyelő és mikor szószátyár, de az biztos, hogy egyre tudatosabb vagyok erre nézve is. Egyre többször ismerem fel azt amikor megéri kimondani ami bennem van és mikor felesleges. Azt ami pedig kimondatlan marad, könnyebben tovább tudom engedni hiszen, ha valamit nem mondok ki az általában két ok miatt van:

1. Nem érdemes rá a téma, hogy tovább húzzuk. 2. Nem érdemes rá a beszélgetőpartner/partnerek.

Akármelyik legyen is az ok, egyenesen következik belőle, hogy akkor a kimondatlan gondolaton nekem sem érdemes tovább időznöm.

Tehát ne bánj semmiféle rossznak vagy meggondolatlannak látszó döntést. Amikor észreveszed azokat a tulajdonságaidat amik nem egészen tetszenek, figyeld meg. Figyeld meg minden részletét, előzményét és következményét is. Fogadd és próbáld a javadra formálni. Sok nehézség vár ezen az úton is, de fejlődni fogsz minden egyes lépésed által. Idővel pedig észrevétlenül minden megváltozik majd benned és körülötte is.

Jó megfigyelést :)

Szép napot! R.