Zavar a tökéletlenség? 1. rész

Sokszor cseng a fülemben a füzetemből kitépődő papír hangja. -Csúnyán írtad ezt az oldalt, szünetben írd át!

9 éves voltam és épp új osztályba, számomra teljesen idegen környezetbe kerültem. Persze, hogy csúnyán írtam az első napon.

Ez volt az első pillanat az életemben, ahol azt éreztem, ha nem vagyok tökéletes akkor elvesztem. Egészen addig a pillanatig játék volt minden, bármilyen feladat, tanulnivaló egy nagy móka, és mulatság volt számomra. Soha nem éreztem addig azt, hogy meg kell felelnem vagy azt, hogy teljesítenem KELL. Örömmel álltam neki a legtöbb feladatnak, és olyan módon végezhettem el az adott feladatokat, ahogyan az én tekervényes kis agyam jónak látta.

Aztán egy sokadik iskolaváltás után, újra megtörtént a papírszaggatás és én akkor értetlenül, összedőlve nyugtáztam: "Nincs mese, szarul csinálod Réka, nem tökéletes."

Soha nem is illeszkedtem be abba a környezetbe, amit utólag egyáltalán nem bánok, de akkor keserű éveket adott ez nekem.

Miért kell mindennek tökéletesnek lennie?

A teljesítmény elvárás. Egy idő után pedig már csak azt a teljesítményt értékeljük ami tökéletes. Tökéletes teljesítményt pedig általában a tökéletestől legtávolabb álló emberek nyújtanák, legalábbis személyiség szintjén... Az pedig senkit nem érdekel. Gépekként kezeljük az embereket és rettegünk attól, hogy a mesterséges intelligencia az ajtónkon kopogtat. Hogy van ez?

Az, hogy hagyjuk magunknak és másoknak, hogy hibázzon sokkal kevesebb frusztrációt szül az egyénben és ezáltal a társadalomban. A hibáinkból való tanulás képessége is így fog tudni fejlődni. Szemben azzal, hogy tudjuk, hogy tökéletesnek kell lenni és bármit teszünk, a bukás nyomasztó fátyla vesz körbe minket. Akinek ennek ellenére is sikerül "tökéletes" munkát végezni azt sem tölti el örömmel a végeredmény. Hiszen ezt vesszük alapul, ez a normális, ez az elvárás. Csupán egy újabb pipa lesz a kötelezettségi listán.

Türelmetlenné váltunk és nem elégszünk meg semmivel. Azonnal kell minden, de legfőképpen a legjobb. Nem elég gyors a telefonom, valamiért elakad a rendszer. -Ezt a szart! - és már találkozik is a mesteri készülék a talajjal. 5perc múlva veszek másikat, akár hitelre is. Technikai dolgokkal, masinákkal meg lehet ezt tenni, mert az nem szól vissza, nem fog neki rosszul esni. Viszont amikor egy étteremben valami épp nincs, vagy valamilyen variálásunk nem lehetséges, kiakadunk. Sokan még üvöltöznek is, és toporzékolnak, dől a panaszáradat. A saját tökéletlenségünk által okozott frusztrációt teljes erőből zúdítjuk másokra. Természetesen azt is azonnal. Cserébe elvárjuk, hogy mindezt kedvesen és nyájasan fogadják, legfőképp egy vendéglátóhelyen.

Botrányosan viselkedünk a körülöttünk élő emberekkel és észre sem vesszük. Egyetlen dolog tűnik fel, amikor ENGEM megsértettek. Hogy képzeli??

Annyira igyekszünk a tökéletesség felé vezető útra, hogy közben sikerül az ellenkező irányba futni. Ahelyett, hogy egyetemes emberi értékeket vennénk figyelembe és azok alapján próbálnánk meg létezni és a világhoz viszonyulni, inkább hallgatunk a főnökünkre, beállunk a sorakozóba a robottá válás felé. Ezzel olyan dolgokat magunkra erőszakolva amik távol állnak egy embertől. Monoton, menetelés ez, az adott életünk végéig.

A legtöbben ezt választják, sokan pedig nem is választják, hanem olyan tökéletes termékei a rendszernek, ahol azt gondolják, sőt talán még biztosak is benne, hogy ez a boldogsághoz vezető út. Az eszébe sem jut a terméknek azaz az egyénnek, hogy más út is létezhet, olyan ahol nem gázolnak át rajta és őt sem kényszerítik rá, hogy észrevétlenül is akár, de átgázoljon másokon.

Nehéz egy ilyen világban szenzitívnek lenni magunkon kívül másokra is. Fontos, hogy képesek legyünk az öniróniára, saját magunkon nevetni szerintem az egyik legfelemelőbb dolog a világon. Miért? Mert amikor tudsz a saját hibáidon és hülyeségeiden őszintén nevetni akkor teszel egy apró lépést afelé, hogy tisztába kerülj saját magaddal és elfogadj nem tökéletesnek másokat is. Humorral szinte bármit fel lehet oldani, és jó érzés másokat is megmosolyogtatni.

A héten elmentem feltölteni az éléskamrát és egy nagy zsák kaját sikerült a villamoson felejtenem, ez természetesen hazaérkezésem után esett le. Üvölthettem volna és ledobálhattam volna mérgemben az összes többi sikeresen hazahozott cuccot és lángokat fújhattam volna az orromból. Cserébe annyi jutott, hogy hahahaha Réka tényleg szerencsétlen vagy, hát ez nagyon vicces. Plusz milyen jó, hogy az a legnagyobb problémám épp, hogy volt lehetőségem rengeteg kaját venni, de voltam annyira elkalandozott, hogy egy részét ne juttassam haza. Minden elfuserált szerencsétlenkedés lehet egy vicces sztori az önostorozás helyett.

Van még mit fejtegetni ezzel kapcsolatban, fogok is, de a vasárnapi ebéd ideje is itt van. Rettegjenek a törékeny tárgyak, vigyázz konyha! JÖVÖK!

2. rész hamarosan!

Szép napot! R.